Vonallal hasított, éles élű hasábon megülő ember. 

Miféle hasáb? 

Láda tán. 
A lett férfiak olykor felkapaszkodnak a puhafa létrán puhafa házuk nyitott padlására. És megpihennek önnön hosszú puhafa ládájukon. Igen, azt a ládát nem lenne szabad koporsónak nevezni, hisz semmi nyomát sem lelni rajta a gyászpompának (pompes funébres), bakacsinnak, aranycirádának. Megülnek a lett férfiak, a meglett s főleg aggastyán lett férfiak önnön ládájukon. Sosem is volt másuk, mint amit puhafából csinálhattak. Puhafából meg ládát legkönnyebb összerakni. Sosem is volt másuk, mint három ládájuk: a házuk, egy rövid (a katonaláda) és egy hosszú. Megülnek, még jobban lecsendesedni. Hallgatózni a puhafa erdő közepe felé. Riga mellett jártam egyszer egy ilyen erdőben (még a gyerekkor erdejénél is tisztább, csendesebb erdőben), egy ilyen puhafa házban, egy ilyen puhafa padláson. S ha most e rajz előtt éppen az az erdő jutott eszembe, akkor biztosan van valami egyedülálló tisztaság,  csönd – puhaság a vonalakban…
Vagy kristályhasáb. Amely épp az előbb bukott ki cikkanva a hegyből. Kilökte magából, túl szabályos.
Vakító kristályhasáb. Amely épp az előbb zuhant alá valami kósza égitestről. 
Az ember maga vázlatos. Nem is tudjuk, csak skiccként jelezzük-e, vagy csontváznak nevezzük. 
Ilyen abszolút könnyed vázlatot csak az akadémia növendékei tudnak feldobni puhafa szénnel, csak a koncentrációs táborok csupaszítanak ilyen csontkeresztre, mielőtt szénné égetnék az emberfiát (lásd például Mušić „helyszínen” készült rajzait, mint e műfajban a legfontosabbakat). Az ember még vázlatos. Olyannyira, hogy azt hihetnők, magától firkálta egy HB-ceruza. Vázlatos, de gyomrában valami kél, méhében valami gomoly összpontosul, mint tavaszi ág végén a méhlabda. Fejetlen. Mintha csak a fej lecsúszott volna. Mintha csak lenyelte volna saját fejét. 
„Ám a csonka test mégis izzik, mint a lámpa, melyben mintegy visszacsavart ég nézése.” (Rilke) 
A fontos figurális rajzokon sokszor válik feleslegessé a fej, sokszor vágja le a papír éle, ez a borotva, csapja le az az angyali nyaktiló. Danilo Kiš szép esszét szentelt ennek a kérdéskörnek, mármint annak, miért nincs feje Veličković atlétáinak.
„Az ő számukra – írja Kiš – a fej most felesleges, mert a test e lendületének grafikai kivitelezésénél – a fej zavar.” Veličković Magasugrói egy méterre sem tudnának elrugaszkodni, ha lenne fejük, ha saját gondolataikat kezdenék gondolni.
„A fejre e Futóknak csak addig volt szükségük, amíg a rajtnál álltak, amíg a tekintet a táv és a magasság absztrakcióját mérte, míg a fej az előszámításokat végezte, míg komputer gyanánt a gyors kalkulációkat csinálta.” 
Jó- vagy rosszindulatú daganat ez a firka ott a hasüregben? A halál vagy az élet napként kelő, emelkedő narancsa? Rák vagy magzat? Szépen feszülő hasának nagydobját hallgatja, nézi, fanszőre akár a fa északi oldalán a moha aranybársonya. 
Benn a nagydobban egy kis játékdob dübög. 
Árpád mondja: „A testvázlat működéséről alkotott öntudatlan kép (szétszedése és új rendbe való összerakása) a halál és az újjászületés gondolatát fejezi ki.” 
     
Akvarellek a Forumban
 
A fehér papiros kimeríthetetlen dimenzió; ahogy megérinti a toll, az ecset, abban a pillanatban megéled, meg az egész felület: lúdbőrözni, kéken mélyülni, hólyagosodni, sárgán fényleni, izzani kezd. 
Penovác Endre a papiros abszolút tisztaságát tudja aktivizálni. Ahogy az oltárnál a tészta ostyává, úgy válik az ő érintésétől a papiros hattyúlappá. Egyetlen leheletnyi akvarellréteget visz rá, egyetlenegyet a legtöbbször felszorított sávra, s ettől a lenti nagy fehér felület egyszer csak lúdbőrözni kezd angyali tisztaságában. Hamvastól tudjuk, éppen ez a fehérség a lényeg, innen kell kiindulni. 
Penovác, némileg Rothkóra emlékeztetően, sávokban dolgozik. 
Finoman lebegő, rezgő sávokban. 
Rothko sávjai a sivatag délibábjára utalnak, Penovácéi pedig némileg konkrétabb alföldi világot sejtetnek. 
Noha Penovác világa konkrétabb, illuminációja, lebegése, rezgése mégsem kisebb, mivel keskeny sávját hatalmas fehérség hátára helyezi – pontosan úgy, mint Melville helyezi csónakját, hajóját a fehér bálna hátára. 
„A kínai rajz – mondja Hamvas – a semmiben úszik.” 
Az ég kék, a fák zöld és a föld okker sávjai – Penovác már régóta tudja, hogy ezekért kell harcolnia maximális gyöngédséggel, mert világunkban mindinkább úgy tűnik: a semmi úszik a semmiben. 
Ezért – olykor úgy hiszem – pillanatnyilag tán éppen ő az egyik legradikálisabb művészünk.
 
TOLNAI Ottó
(In: Meztelen bohóc, Forum, Újvidék, 1992)