(részlet)
(Penovác Endre)
Tegnap este, a képzőművészek egyesületében megnyílt Penovác Endre rajzkiállítása. Jó volt egy kicsit együtt lenni az újvidéki képzőművészekkel, érzékelni, szinte az arcukon, mint valami lakmuszpapíron figyelni, hogyan hat, hogyan uralkodik el a kis családon Penovác ceruzájának hibátlan csöndje, áhítata.


Határozott, erős, éles, ám sosem is begörcsölő, sosem is ravasz csapda hurka, sosem is gyalogtőr, rémzsineg vonalának minősége a keleti mestereket idézi. Az erős lendület, gesztus, a szinte kilőtt éles vonal sosem sért, ostoroz, sosem akar bántani bennünket, mindig nemes lelki terrénumok felé tör, transzcendenciát céloz.


Persze ez a szabad mozdulat, erős lendület ugyanolyan sokat köszönhet Hartungnak és a modern gesztusfestészetnek, mint a régi keleti mestereknek. A gesztusfestőktől talán csak abban különbözik, hogy ő mindig földelni tudja kilőtt vonalának egyik végét bár, sosem engedi üresben, elszakadt ökörnyálként lebegni. Mindig meg tudja találni, meg tudja nevezni áhítata tárgyát, a transzcendencia lenyomatát, árnyékát legalább. Mintha csak ismerné és tartaná is magát Picasso alapvető felismeréséhez, mármint, hogy „a jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy juthatunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra.”


Penovác majd minden képén két részre osztja a papirost, fontos számára a horizont feletti érintetlen felület ellenpontozó szerepe. Mércéje.


A havas szántóföldet rajzolja, a téli nap nyomait, az olvadás legelső jeleit vizsgálja, amikor megroppan, némán rian, megereszkedik kissé, majd újra ropogósra fagy a szironyhó. A tarló árva búzaszálai, a csumák, a sefűsefák, a semmis kórók, rögök körül kis holdudvar keletkezik, akárha árnyék a szűz havon, kis kráter, majd a lapályban tócsa is gyűl, hogy vakító kis jegecskék képződhessenek a Semmit tükrözendő.


Ezeknek a lyukaknak, perforációknak a rendszeréből növesztett autonóm művészetet Penovác Endre.
A csönd modern zenészei (Cage etc.), akár partitúraként használhatnák ezeket az olykor érintetlennek tűnő lapokat. Igen, intenzív, erős, kemény, gesztusszerű képzőművészeti munka, és mégis, akárha érintetlenek lennének a lapok. Munka közben nem piszkolódnak, tisztulnak. Művészünk esetében az alkotás folyamata valójában egy tisztulási folyamat. Megtisztulásunké.


A tárlaton sétálva két távolabbi motívumkör mutatkozott most nekem, segített Penovác tiszta képeihez közelebb kerülnöm.
Ady téli tájképei, amelyek kétségtelenül egy lejáratott, túlírt zsáner elleni lázadásként is értelmezhetők, ám számomra inkább egy új, tisztább – keletiesebb – tájkép visszahódítását, felmerülését jelentik, amelyet majd József Attila és Pilinszky tágít tovább.


„Lehajolok a szent humuszig:
E szent földön valami rág”, írja A magyar ugarban, A téli Magyarországban pedig:
„Olyan fehér és árva a sík”.
Igen, én még a Hulla a búza-földön című versben is ezt a pozitív talajt, alapot érzem a legfontosabbnak:
„Ott feledték a havas síkon,
ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.
Elitatódik nagy-csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búza-szem.”


Penovác lapjain pontosan ezt a radikálisan letisztított, ám ugyanakkor győzedelmesen átvert, perforált síkot látjuk.
A másik világ, amely mutatkozott, segített elhelyezni ezt a művészetet, a jugoszláv, a horvát és a szlovén képzőművészek karszt-festészete volt. Ők csináltak a kietlen táj ismétlődő semmiségeiből - repedéseiből, csenevész növényzetéből - fenséges struktúrát, világviszonylatban is releváns művészetet. Murtićra, Šimunovićra és Glihára gondolok elsősorban. De akár az előző nemzedéket, őseiket is megemlíthetjük: Ljubo Babić, Lubarda, Tartaglia.
Az önmagát átverő, átlyuggató, perforáló szűz hótól két irányba mozdul Penovác Endre.
A kiszínesedő pipacsmezők felé. Mintha csak Ady kérdésére válaszolna - először igennel, aztán pedig majd nemmel. Olvassuk csak tovább Adyt.


„Lehajolsz a szent humuszig:
E szűz földön valami rág.
hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincs itt virág?”


És a pipacs explóziójának vagyunk tanúi. Természetesen ez az explózió is a keleti mesterek és a gesztusfestészet tapasztalatainak finom és pontos kamatoztatásával történik.
Dobó Tihamér álmodozott egy hasonló nagy, pozitív pipacs-festészetről. A giccsen való könyörtelen áttörésről. Tehát nem kikerüléséről. Nem Monet-hoz való visszanyúlásról. (Ács elemezte Monet pipacsait néhány fontos képén.) A giccs átvérzéséről.


A másik irány pedig, amikor a grafitvonalzat szinte teljesen beszövi, elsötétíti a felületet. A pirosat a fekete ellensúlyozza.
Miközben a középen végtelen tisztulási folyamatok tanúi vagyunk, miközben a hattyúlap szinte érintetlenül mutattatik fel, addig a két póluson izgalmas újdonságok mutatkoznak, kalandok várnak ránk.
Persze jól tudom, Penovác tiszta, pontos, hibátlan, perfekt lapjait nem lenne szabad ennyi tapogatással, utalással, irodalommal piszkolni.


Nekem valamiféleképpen már a tárlaton sikerült is visszavonnom csapongó utalásaimat, ugyanis a képek előtt állva rá találtam pillantani a katalógus első mondatára:


„Penovác Endre 1956-ban született Tornyoson.”


Édesapám egyik testvére is Tornyoson élt, és a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején – különösen, amíg édesapám börtönben volt –, minden télen bejött értünk lovas szánján, és egy-két hetet kint töltöttünk a tornyosi földeken, a tornyosi télben. S míg a szűz havat átverő semmis növénymaradványokon billegő varjúkat figyeltem, emlékszem, megértettem, miféle toronyról, oromról is beszélnek a környék helynevei: Tornyos, Orom etc.


TOLNAI Ottó
(Ex Symposion - Fű-Fa-szám, 1996/15-16)